Magyar népballadák (Magyar remekirók 55. kötet). Endrődi SándorЧитать онлайн книгу.
agyar népballadák (Magyar remekirók 55. kötet)
BEVEZETÉS
Mikor Erdélyi János a Kisfaludy-Társaság megbízásából 1847-ben a Népdalok és Mondák czímű népköltési gyűjtemény második kötetét befejezte: némi levertséggel és szomorúsággal vette észre, hogy a különben gazdag anyag közt mily kevés az epikai dal, a balladás vers, s a mi esetleg e fajta is, nagyrészt erősen töredékes. A lelkes gyűjtő idevágó panaszai a Népdalok és Mondák ugyane kötetének végén egy, a magyar népdalról írt, alapvető értekezésben (később, újra lenyomatva, Kisebb Prózáinak első kötetében) hangzottak el. Ötven-hatvan év előtt tehát úgy látszott, hogy népies epikai dalaink – ha ilyenek voltak is valaha – teljesen elkallódtak az idők forgatagában. De aztán, szerencsére, csakhamar kitudódott, hogy ez a feltevés voltaképpen optikai csalódás volt.
Az érdeklődő kutatók kissé jobban szétnéztek, szorgalmasabban utána jártak a dolognak s lassanként sok értékes kincsre bukkantak abban az irányban is, hol a jelzett hézag mutatkozott.
1858-ban a Kolozsvári Közlöny 81-dik számában Nagy Lajos ‚Barcsai‘ czímmel egy székely népballadát közölt, melyet saját vallomása szerint, a közlés előtt öt évvel írt le elmondás után a Nyárád mentén.
Erdélyi János, a jeles műbiráló és népdal-gyűjtő, teljes elragadtatással üdvözölte és méltányolta ezt a szép költeményt, melyben, nagy örömére, a nyomaveszett népies epikai dalnak egyik őseredeti alakját, valódi tipusát látta.
A Barcsairól szóló balladás vers tényleg az is volt. Harmincznégy sorában, sűrű szóismétlései daczára, egy nagy történetet görget le, szapora mozgásban, teljes elevenségben, drámai tömörséggel s oly jellemző stil kiséretében, melyben nincs egy szemernyi fölösleg sem.
Ez volt az első visszatérő fecske a multak rég feledésbe merült, nagy és apró történetekről zengő nyarából. Azután meglehetős gyors egymásutánban jött a többi.
Jött 1863-ban Kriza János Vadrózsáinak gazdag kötete Kádár Katával, Bátori Boldizsárral, Szép Juliával, Kőmives Kelemennével. Megannyi ó-zamatú, az angol-skót balladákra emlékeztető, de azért izről-izre magyar, epikai dal, melyekben a belső idom teljessége s az előadás indulatoktól lüktető drámaisága szinte ámulatba ejtett bennünket. Nagy és erős művészi formákként bukkantak elénk a rég lezajlott idők népies költészetéből. Mint mikor a föld alól, vagy a romok közül műremekeket, ép szobrokat ásnak ki.
Két év mulva (1865) megjelent Pap Gyula Palócz népkölteményeinek kisebb terjedelmű, de igen becses gyűjteménye, mely néhány szép népballadával ismét gyarapította a meglevőket. Majd a Kisfaludy-Társaság vette kezébe újra a dolgot s Arany László és Gyulai Pál, később Vargha Gyula szerkesztésében megindítva Népköltési Gyűjteményének új folyamát, (e vállalatból ez idő szerint már nyolcz vaskos kötet áll rendelkezésünkre) végkép eloszlatta azt a balhiedelmet, hogy nincs népies epikai dalköltészetünk. Évről-évre mind sűrűbben jelentkeztek gyűjtők (Szabó Samu, Gálfi Sándor, Vas Tamás, Benedek Elek, Sebesi Jób, Török Károly, Abonyi Lajos, Vikár Béla, Mailand Oszkár, Sebestyén Gyula stb.), kik ez irányban immár a multak minden mulasztását helyrepótolták.
Külön kell megemlékeznünk Thaly Kálmán kuruczkorbeli pompás gyüjteményeiről (Régi Magyar Vitézi Énekek 2 köt. 1864. Adalékok a Thököly- és Rákóczi-kor Irodalomtörténetéhez. 2 köt. 1872. Irodalom- és míveltségtörténeti tanulmányok a Rákóczi korról. 1885.), melyek ennek az eseményekben gazdag szines kornak igazi költői műremekeit hozták napvilágra a feledés homályából, köztük gyönyörű balladás költeményeket is. Külön említjük itt fel Kálmány Lajos nagy gyűjteményeit is (Koszorúk az alföld vadvirágaiból. 2 köt. 1877–78. Szeged népe. Ős-Szeged és Temesköz Népköltése. 3 köt. 1881–91.), melyek a népköltés minden ágára kiterjeszkedve, a pécskai, szegedvidéki és temesközi népballadákat foglalták össze s a magyar puszta világának betyárromantikájából sok becses terméket mentettek meg az elkallódástól. És végül külön a Magyar Nyelvőrről meg az Ethnographiáról, mely folyóiratok kezdettől fogva állandó rovatot tartottak fenn a magyar népköltés újabban felfedezett termékei számára.
Eme gyűjtések révén immár tisztán áll előttünk a magyar népballada képe. Most már tudjuk, hogy az epikai dal nemcsak napjaink népköltészetében virágzik, de virágzott a multban is. A székely balladákon legalább erősen megtetszik a régiség patinája. Tárgyuk többnyire zord, egy már rég eltünt élet tragikus eseménye. Motivumaik: a hűtlenség megboszulása, a legyőzhetetlen szerelem, irtózás a kelletlen házasságtól. Többnyire strófátlanok és rímtelenek, sűrűn használják az alliterácziót s a szóismétlést. Sötétek, tömörek, mozgalmasak, mint az északi balladák, melyekkel kétségkivül rokonok is. Részben történeti jellegűek, mintha valamely történeti monda szilánkjai volnának.
Nem így a magyarországi balladás versek. Ezeknek szintere inkább a puszta, a csárda, legfelebb a mesebeli palota. Ezekben nem várurak, lovagok, vitézek stb. szerepelnek, de főkép a katona és szegénylegény. A nagy hírre vergődött zsiványok majd mindegyikének – Zöld Marczi, Angyal Bandi, Sobri Jóska, Fábián Pista, Bogár Imre, stb. – jut egy-egy epikai dal. Az alföldi balladákban, melyek már a déli románcznak megfelelő formákat öltik fel, szinte kivétel a strófátlanság, rendesen négysoros szakokra oszlanak, dallamos menetűek és rímesek. Levegőjük is verőfényesebb, mint az erdélyi komor bérczek közt született balladáké.
Ezt a nyilván látható különbséget főkép a természeti viszonyok magyarázhatják meg, melyeknek befolyása kétségkivül kihat a műformák sajátságainak fejlődésére, a nélkül azonban, hogy magának a műfajnak voltaképpeni egységét megváltoztatná.
Gazdag gyűjteményeinkből a magyar népballadák szine-javát szedegettem össze a jelen kötet számára s megpróbáltam őket csoportosítani, a szerint a mint egy és más eltérő vonások, sajátságok észlelhetők bennök. A legrégiebb zamatúakat a Székely balladák czímű cziklus foglalja össze, mely után a kuruczkorbeli balladák következnek. Apró történetek czímmel a románczos verseket csoportosítottam s végül a Népballadák vegyesen fogják össze a többi epikai dalt.
A magyar népballadáknak ilyen összefoglaló gyűjteménye még nem lévén, hiszem, hogy kötetemet, mint hézagpótlót, jó szívvel fogadja a magyar olvasóközönség.
SZÉKELY BALLADÁK
SZILÁGYI ÉS HAJMÁSI
«Pajtásom, pajtásom, kenyeres pajtásom!
Már hét esztendeje, hogy mü fogván estünk
Császár tömlöczébe, két gerezd szőlőért;
Azután nem láttuk a napnak járását,
Hódnak, csillagoknak változó forgását.»
Ezt ajtón hallgatta császár szép leánya.
Szóval így felmondja császár szép leánya:
«Halljátok meg szómat, két magyar urfiak!
Atyám tömlöczéből szabadúlt ifiak:
Felfogadjátok-é, ha innen kiviszlek,
Hogy Magyarországba engemet bévisztek?»
Arra szóra mondja nagy Szilágyi Miklós:
«Bizon felfogadjuk, császár szép leánya!»
Azonnal elmene császár szép leánya
Az apja házába;
A kezéhez vevé tömlöcznek kócsait,
A zsebébe tevé kevés aranyait,
Sietve elmene s megnyitá az ajtót.
Megindulának ők, onnan el, sietve,
Mikor mentek volna, vissza-visszanéze
Császár szép leánya.
«Halljátok meg szómat, két magyar urfiak!
Atyám