Magyar népballadák (Magyar remekirók 55. kötet). Endrődi SándorЧитать онлайн книгу.
ha kard el nem törik,
Téged se visznek el, ha az Isten segit.»
Azon megérkezett a kegyetlen tábor.
«Pajtásom, pajtásom, láss a küsasszonyhoz,
Ne hagyjam magunkat.»
Elérte a tábor, harczba mene vélle.
Egy elmenetibe gyalog ösvényt vágott,
Visszajövetibe szekérutat csapott;
A nagy táborból csak élve egyet hagyott:
A ki menne haza s a hírt mondaná meg.
Mikor az eltelék, – hogy elindulának,
Igy mondja, igy mondja Hajmási László ezt:
«Pajtásom, pajtásom, próbáljuk meg egymást,
Hogy melyiké legyen császár szép leánya?»
«Halljátok meg szómat, két magyar urfiak,
Atyám tömlöczéből szabadúlt ifiak!
Érettem, de soha ne vagdalkozzatok:
Hanem térdre állok, vegyétek fejemet.»
Azonnal azt mondja nagy Szilágyi Miklós:
«Pajtásom, pajtásom, kenyeres pajtásom,
Én neked bocsátom császár szép leányát,
Mert van nekem otthon jegyesem, gyürüsöm:
Hittel elköltözött hütes feleségem.»
Err’ a szóra császár szép leánya
Hajmási Lászlónak ottan elmarada.
Nagy Szilágyi Miklós haza elindula,
Hajmási László is kisasszonyt elvivé.
MOLNÁR ANNA
Elindúla Ajgó Márton
Hosszú útra, rengetegre;
Megtalálta Molnár Annát:
«Gyere velem Molnár Anna,
Hosszú útra, rengetegre.»
«Nem mehetek, Ajgó Márton:
Vagyon nékem csendes házam,
Csendes uram, jámbor uram,
Karon ülő kicsi fiam.»
Hívta, nem jött, elrabolta.
Elindúltak most már ketten
Hosszú útra, rengetegre;
Megtaláltak egy burus fát,
Leülének árnyékába.
«Nézz egy kicsit a fejembe.»
Hullni kezd az asszony könnye,
«Mér’ sirsz, mér sirsz, Molnár Anna?»
«Nem sirok én, Ajgó Márton,
A mi hull, a fa harmatja.»
«Nem hull most a fa harmatja,
Mert éppen álló dél vagyon.»
Fölindúla Ajgó Márton
Ekkor a fa tetejébe;
Visszaejté a pallosát.
«Add fel, add fel, pallosomat!»
Felhajítja a pallosát,
Ketté vágja az derekát.
Felöltözik ruhájába,
Térdig érő angliába.
Elindula hazájába,
Megállott a kapujába’.
«Csöndes gazda, jámbor gazda,
Adsz-e szállást az éjtszaka?»
«Nem adhatok vitéz uram,
Vagyon nekem síró fiam.»
Addig kérte, mig megadta.
«Csöndes gazda, jámbor gazda,
Van-e jó bor a faluba?
Hozz egy kupát vacsorára.»
Mig az ura borért jára,
Kigombolta a dolmányát,
Megszoptatta síró fiát.
FOGARASI ISTVÁN
Ablakba’ könyököl Fogarasi István,
Mellette könyököl az ő testvérhuga.
«Hallottad-e hírit, édes testvérhugom,
Elköteleztelek bé Törökországba,
Nagy török császárnak, jegybeli mátkának?»
«Nem hallottam hírit, édes testvérbátyám!
Adjon isten nékem inkább víg vacsorát,
Víg vacsora után könnyü betegséget,
Szép piros hajnalba’ világból kimulást.»
Meghallgatá isten az ő kévánságát,
Ada isten neki egy jó víg vacsorát,
Víg vacsora után könnyü betegséget,
Szép piros hajnalba’ világból kimulást.
Eljöve, eljöve a nagy török császár,
Kérdezi: «Hol vagyon gyürüsöm, jegyösöm?»
«Virágos kertiben virágokat plántál.»
Oda mene, oda a nagy török császár;
Hát a virágok is mind elhervadoztak,
Az ő szeretője pedig sehol sincsen.
Visszajöve, vissza a nagy török császár,
Kérdezi: «Hol vagyon gyürüsöm, jegyösöm?»
«Leányok házában magát öltözteti.»
Oda mene, oda a nagy török császár,
Hát a leányok is mind gyászba öltöztek
S az ő szeretője nyújtópadon fekszik.
«Add ide, add ide, Fogarasi sógor,
Add ide énnékem, gyürüsöm, jegyösöm!
Csináltatok néki márvánkő koporsót,
Bé is béhúzatom földig bakacsínnal,
Meg is megveretöm arany fejü szeggel,
Meg is gyászoltatom hatvan katonával.»
«Nem adom, nem adom, te nagy török császár,
Csináltatok én is márvánkő koporsót,
Bé is béhúzatom földig bakacsínnal,
Meg is megveretöm aranyfejü szöggel,
Meg is gyászoltatom hatvan katonával,
Hadd nyugodjék itten apjával, anyjával,
Apjával, anyjával szülötte földében.»
BÁTORI BOLDIZSÁR
Asztalnál űl vala gyönge Judit asszon,
Lábánál röngette szép arany bőcsőjit:
«Beli, fiam, beli, szép futkosó fiam!
Mert neköd nem apád Bátori Boldizsár;
Im, az a te apád, erdéji kapitány
A ki adta neköd szép arany bőcsőjit,
Annak négy szarvába négy arany pereczöt,
Osztán