Magyar népballadák (Magyar remekirók 55. kötet). Endrődi SándorЧитать онлайн книгу.
eleibe egy fekete felhőt,
Hullas eleibe apró köves essőt;
Talán visszatérik!»
Azt is kikerűlte…
‚Jó napot, jó napot tizenkét kőmíves!
Istenem, istenem! mi dolog lehessen?
Háromszor köszönni, egyszer se fogadni!..‘
«Azt a törvényt tette a te kedves társad:
Melyik’ felesége hamarébb kihozza
Az ebéd vékáját,
Kő közé rakassék s ott megégettessék,
Magas Déva vára halmára rakassék.»
‚Nem bánom, ha úgy is!
Ha ugy megútáltad velem életed is…‘
Az ebéd vékáját fejéről levették,
Az ő kicsi fiát karjáról levették,
Mikor térdig rakták, csak tréfára vette;
Mikor övig rakták, bolondságra vette;
Mikor csecsig rakták, ő valóra vette:
‚Ne sírj kicsi fiam!
Vannak jó asszonyok, neked csecsit adnak;
Vannak jó gyermekek, téged elrengetnek;
Az égi madarak ágról-ágra szállnak,
Neked csirikolnak, téged elaltatnak!..‘
‚Apám, édes apám! hol van édes anyám?‘
«Ne sírj, kicsi fiam, mert haza jő öste!»
Östét is elvárta, s nem volt édes anyja.
‚Apám, édes apám! hol van édes anyám?‘
«Ne sírj, kicsi fiam, mert haza jő reggel!»
Reggelt is elvárta, s nem volt édes anyja.
Mind a kettő meghót!..
BÁCS JANCSI
Csütörtökön jó hajnalba,
Készülék fel a havasra.
Befogám a jó négy ökröt,
Jó négy ökröt, jó szekérbe
S elindulék az erdőre,
Ki Firicsko tetejére.
Hogy kiértem az erdőre,
Egy cserefát vevék szemre.
Gondolám, hogy azt levágom
S az ökrök után felrakom.
Jó gazdámnak kicsi fija
Jöve velem – halálomra,
Ő vala a segítségem,
Ő egyedül ott mindenem.
A hogy vágni kezdém a fát,
Nem es gondolám a halált,
Pedig a mán hátomnál állt
S várá, hogy levágjam a fát.
Vágom, vágom szép csendesen,
A halálra rá sem nézek,
Mig a fa a törzsökétől
Szakad a fészim2 élétől.
Még egy nihány vágás fára…
«Készü’j Jancsi az halálra! –»
Bács Jancsinak sohajtása
Felhallék a mennyországba…
Kettőt vág ő még az fára
S ráesik az fa reája.
Szökött vóna ki előle,
De az halál nem engedé.
Odanyomá őt a nagy fa,
Nem búhata ki alóla.
Nem vala ott senki jelen,
Ki segitségire legyen.
Katona Sámel küs fija
Vala mindennek tanuja,
Ki a mezőre béfuta,
A pásztoroknak hirt ada.
Pásztorok kiszabaditák,
De már későn szabaditák
Kevés élet vót még benne:
Mett csak nihány órát éle.
«Nyitsd ki asszonyom kapudot:
Viszik a jámbor szógádot;
Nem csattogtassa kapudot.
Nem sepri az estálodot.
Szász Anikó, hű szeretőm!
Már megengedj mindenekről.
Megnyughatol csókjaimtól
S ölelgető karjaimtól…»
SZÉP JULIA
«Szép Juliám, szép leányom,
Kertemben nyilt tulipánom,
Ne szeresd te jobbágyodat!»
«Nem szeretem jobbágyomat,
Csak szeretem az ifiat,
Szép ifiat, a lelkemet!»
Jaj kimene öreg király
Megfogatá az ifiat,
Fölteteté csonka torony,
Csonka torony tetejére.
Hej kimene szép Julia,
Meglátá őt az ifiu!
«Hej Juliám, szép Juliám,
Ketbe’ nyiló szép violám,
Menj be te is az apádhoz,
Essél térdre eleibe,
S mondd meg neki ilyen szókkal:
Atyám, atyám, öreg király!
Vétesse be az ifiat,
Csonka torony tetejéből,
Ne veresse az esővel,
Ne fútassa hideg széllel,
Ne süttesse a napfénynyel.»
Hej bemene szép Julia,
Térdre esék apja előtt
S monda neki ilyen szókkal:
«Atyám, atyám, öreg király!
Vétesse le az ifiat
Csonka torony tetejéről,
Ne veresse az esővel,
Ne fútassa hideg széllel,
Ne süttesse a napfénynyel!»
Jaj kiméne öreg király,
Levéteté az ifiat
Csonka torony tetejéről,
Kiviteté sik mezőre,
Sík mezőnek közepére.
Ott őt mindjárt megöleté,
Szivét, máját kivéteté,
S Juliának haza küldé.
Hogy meglátá szép Julia.
Hogy megőlték az ifiat,
Fejét földre csüggesztette,
Magát halni eresztette.
Hogy meglátá öreg király,
Hogy
Fejszém.