A Sárkányok Dühe . Морган РайсЧитать онлайн книгу.
Khron mellé úszott, megfordult, és a lényre vicsorgott, úgy morgott, hogy az embernek felállt a szőr hátán. A párduc félelmet nem ismerve indult el a bestia felé, megijesztve a furcsa szerzetet, ami eltűnt a víz alatt. Thor megkönynyebbülten sóhajtott fel, amíg a rém hirtelen felszínre nem bukkant a másik oldalán, és ismét felé nem csapott. Khron odafordult, és üldözőbe vette a bestiát, próbálta elkapni, a fogát csattogtatta, de mindig elhibázta.
Thor úszott a halálos veszély elől, rádöbbent, hogy csak úgy menekülhet meg, ha kijut a tengerből. Mintha egy örökkévalóságon át kellett volna gyorsabban úsznia, mint valaha életében, de végre elért a csónakhoz, ami vadul hánykolódott a hullámokon. Amint odajutott, két légiós társa, idősebb fiúk, akik soha egy szót sem szóltak Thorhoz meg a barátaihoz, már vártak rá, hogy segítsenek neki. Becsületükre legyen mondva, hogy áthajoltak a csónak peremén, és a karjukat nyújtották Thornak.
A fiú először a bajba jutott társát segítette be a csónakba, feltolta a többiek felé. A két idősebb légiós megragadta a fuldokló karját, és felrántották magukhoz.
Thor ezután Khron hasa alá nyúlt, és kihajította őt a vízből, fel a csónakra. A párduc talpon landolt, hangosan kaparta a csónak deszkáit, csöpögve és remegve csúszkált a fán. Tehetetlenül végigcsúszott a csónak vizes alján egészen a legvégébe. Utána rögtön fogta magát, megfordult, és visszarohant a szemközti peremhez, Thort keresve. Megállt a csónak szélén, lenézett a vízbe, és vakkantott.
Ifjú gazdája felnyúlt, megfogta az egyik fiú kezét, és már épp behúzta volna magát a csónakba, amikor hirtelen érezte, hogy valami erős, izmos csavarodik a bokája és combja köré. Hátrafordult, lenézett, és elállt a szívverése, amikor megpillantotta, hogy egy élénkzöld, tintahalszerű lény karja tekeredik a lábára.
Thor felordított a fájdalomtól, amikor a szörny fullánkjaival a húsába mart.
A fiú rádöbbent, hogy ha nem tesz valamit, de gyorsan, akkor vége. Szabad kezével lenyúlt az övéhez, kivont egy rövid tőrt, lehajolt, és a bestiába döfte. Ám a rémség karja olyan vastag volt, hogy a penge még csak át sem szúrta.
Thor ezzel csak feldühítette a lényt. Hirtelen felszínre bukkant a feje. Zöld volt, szem nélküli, és hosszú nyakán két száj ült, egyik a másik fölött, borotvaéles fogsorait csattogtatta, és Thor felé hajolt. A fiú érezte, hogy elszorul a lábában a vérkeringés, és tudta, hogy sürgősen cselekednie kell. Idősebb társai hiába próbálták megtartani, Thor karja lassan kicsúszott a kezük közül, és kezdett visszasüllyedni a vízbe.
Khron egyre csak nyüszített, felborzolta a szőrét, kihajolt a csónakból, mintha kész lett volna menten a vízbe vetni magát. Ám még a párducnak is tudnia kellett, hogy semmi értelme megtámadnia ezt a szörnyet.
Az egyik idősebb fiú kihúzta magát, és azt kiáltotta:
– BUKJ LE!
Thor lehajtotta a fejét, és a társa elhajított egy lándzsát. A fegyver a levegőt hasította, ám elvétette a célját, ártalmatlanul elröppent a bestia mellett, és elmerült a vízben. A lény túl vékony volt, és túlságosan gyors.
Khron hirtelen kiugrott a csónakból, visszavetette magát a vízbe, kitátotta a száját, és éles fogait a lény hátába mélyesztette. Erősen ráharapott a szörnyre, nem eresztette, jobbra-balra rángatta.
Ám lehetetlen küzdelem volt: a lény túl vastag bőrű, túl izmos volt. A rémség egyik oldalról a másikra dobálta Khront, majd végül elhajította magáról a vízbe. Közben egyre erősebben szorította Thor lábát; satuba fogta a fiút, aki már alig kapott levegőt. A karok borzasztóan marták a bőrét, és úgy érezte, a lény menten letépi a lábát.
Egy végső, kétségbeesett erőfeszítéssel Thor elengedte a társa kezét, ugyanazzal a lendülettel megfordult, és az övén lógó rövid kardért nyúlt.
De nem bírta időben kivonni; nem talált fogást, lecsúszott a csónak oldalán, és arccal előre a vízbe zuhant.
Érezte, hogy a rémség elrángatja, egyre messzebb a csónaktól, ki a nyílt tengerre. A bestia maga után húzta, egyre gyorsabban, és miközben Thor tehetetlenül kinyújtotta a kezét, figyelte, ahogy a csónak eltűnt a messzeségben. Mire észbe kapott, érezte, hogy a rém a felszín alá rántja, le a mélybe, a Tűz Tengerének legmélyére.
KILENCEDIK FEJEZET
Gwendolyn egy óriási réten szaladt, az apja, MacGil király mellett. A lány kicsi volt még, talán tízéves, és az apja is sokkal ifjabb volt. Rövid szakállában még nem látszottak az ősz szálak, amik későbbi életében jelentek meg, és a bőrén sem mutatkoztak ráncok, fiatalos és derűs volt az arca. A férfi boldog és gondtalan volt, felszabadultan nevetett, miközben kézen fogta a lányát, és átszaladt vele a réten. Ez volt az édesapa, akire Gwen emlékezett, akit ismert.
Az apja a karjába kapta, a vállára emelte, és újra meg újra megpördült vele, egyre hangosabban nevetett, a lány pedig hisztérikusan kacagott. Teljes biztonságban érezte magát édesapja karjában, és azt akarta, hogy az együtt töltött idő soha ne érjen véget.
De amikor az apja letette, valami furcsa történt. A napsütötte délután egyszeriben alkonyatba fordult. Amikor Gwen lába visszaért a talajra, már nem a rét virágai közé lépett, hanem sárba süppedt egészen bokáig. Atyja a sárban feküdt, a hátán, a lánytól úgy egy méterre, most már idősebb volt, sokkal idősebb, és nem bírt felkelni. A koronája még messzebb hevert, a sárban csillogott.
– Gwendolyn! – zihálta a férfi. – Leányom! Segíts!
Kiemelte kezét a sárból, kétségbeesetten nyúlt a lány felé.
Gwen azonnal a segítségére akart sietni, odarohant volna hozzá, hogy megragadja a kezét. Ám a lába egyszerűen nem mozdult. Lenézett, és látta, hogy a sár megszáradt körülötte, megkeményedett, berepedezett. A lány egyre csak rángatta a lábát, próbált kiszabadulni.
Gwen pislogott, és a kastély mellvédjénél találta magát, lenézett Királyudvarhelyre. Valami nem stimmelt. Ahogy lepillantott, a lány nem a szokásos pompát és ünnepséget látta, csak egy hatalmas temetőt. Ahol egykor Királyudvarhely csodás fényűzése terült el, most friss sírok sorakoztak, ameddig a szem ellátott.
Léptek hallatszottak, és a lánynak elállt a szívverése, ahogy megfordulva egy orgyilkost pillantott meg, aki fekete csuklyás köpenyben közeledett felé. A férfi futásnak eredt, hátravetette csuklyáját, groteszk arcot tárva föl: fél szeme hiányzott, a helyén vastag, egyenetlen heg húzódott. Acsargott, felemelte fél karját, benne egy csillogó tőrrel, aminek markolata vörösen izzott.
A támadó túl gyorsan mozgott, Gwen nem tudott időben reagálni. Ahogy az orgyilkos teljes erővel készült beledöfni a tőrt, a lány felkészült a halálra.
A penge váratlanul megállt, csupán centikre Gwen arcától, és amikor a lány kinyitotta a szemét, az apját pillantotta meg, ott állt előtte, holttestként, elkapva az orgyilkos karját. Addig szorította a támadó kezét, amíg az el nem ejtette a tőrt, aztán a vállára kapta a férfit, és lehajította a mellvédről. Gwen hallotta a férfi üvöltését, ahogy a mélybe zuhant.
Édesapja megfordult, és rámeredt. Oszladozó kezével határozottan megragadta a lány vállát, és szigorú arckifejezéssel nézett rá.
– Itt nem vagy biztonságban – intette. – Nem vagy biztonságban! – üvöltötte, és ujjai olyan erősen mélyedtek a lány vállába, hogy