Magyar népdalok (Magyar remekirók 54. kötet). Endrődi SándorЧитать онлайн книгу.

      Istenem, istenem,

      Hol lesz a halálom?

      Erdőn-e, vagy mezőn,

      Vagy pedig tengeren?

      Ha erdőn veszek el,

      Ki temet el engem?

      Ha tengeren veszek,

      Ki sirat meg engem?

      El is eltemetnek

      Az erdei vadak,

      Meg is megsiratnak

      Az égi madarak.

      Jaj de félek, mikor hűvös szél támad,

      Te hűvös szél meg ne fúdd a rózsámat!

      Süss ki rá nap, isten szeme, ragyogva,

      Szállj el madár feje fölött dalolva.

      Az én rózsám tejbe fürdik ha felkel,

      Törülközik piros rózsalevéllel,

      Fehérebb is az orczája a hónál,

      Pirosabb is a hasadó hajnalnál.

      Jaj de szennyes a kendője,

      Talán nincsen szeretője?

      Adja ide, hadd mossam ki,

      Ugy sem szeret engem senki.

      Kinek nincsen szeretője,

      Menjen ki a zöld erdőre,

      Irja fel egy falevélre,

      Hogy neki nincs szeretője.

      Kinek meghalt szeretője,

      Menjen ki a temetőbe,

      Irja fel a keresztfára,

      Hogy itt nyugszik kedves párja.

      Végig mentem a temetőn,

      Eszembe jutott szeretőm,

      De mi haszna jut eszembe,

      Mikor már el van temetve!

      Jere hozzám kincsem, galambom!

      Van virágos padom, asztalom,

      Van szép üveges almárjomom,

      Jere hozzám kincsem, galambom!

      Van két ládám, piros virágú,

      Tornyos ágyam, szép czifraságú;

      A lepedőm gyolcs, hímes fajta,

      Kedves rózsám, elalhatsz rajta.

      Tágas tűzhelyem a konyhában,

      Tele tállal a fal sorjában,

      Van dagasztóm, teknőm, lapátom,

      Valamit látsz, az mind sajátom.

      Van istállóm, van két tehenem, –

      Mit kivánhatsz többet édesem?

      Boldog leszesz, lelkemre mondom, –

      Jere hozzám, édes galambom!

      Káka tövén költ a rucza –

      Jó földben terem a buza,

      De a hol a hű lány terem,

      Azt a földet nem ismerem

      Seholsem.

      Ki van az én szemem sirva,

      Mert a rózsámat más birja,

      Pedig fogadta az egyet,

      Rajtam kivül mást nem szeret

      Sohasem.

      Ha tudtad, hogy nem szerettél,

      Hálódba mért kerítettél?

      Hagytál volna békét nekem,

      Más is elvett volna engem

      Valaha.

      Azért, hogy én szegény lettem,

      S mást választottál helyettem:

      Lesz nekem is víg napom még, –

      Boru után derül az ég

      Nekem is!

      Kék a kötőm kerületi,

      Barna legény kerülgeti,

      De hiába kerülgeti,

      Nem adnak már engem neki.

      A ki szeret, az mindig fél,

      Reszket mint a nyárfa levél,

      Búval fekszik, bánattal kél,

      Nyugodalmat sohasem lél,

      Ásd ki holló, azt a szemet,

      Amely ötöt-hatot szeret,

      Lám én csak egyet szeretek,

      Mégis eleget szenvedek.

      Kék pántlika az istrimflim kötője,

      Nem is legény, ki nem szeret előre;

      Nékem is nevelt egyet egy jó anya,

      De mi haszna, csak nem lehettem párja.

      Azt gondolod, kedves rózsám, megcsaltál,

      Engem pedig meg se szomorítottál;

      Megcsaltad te, kedves rózsám, magadat,

      Mert énnálam nem találsz igazabbat.

      Az élőfa soha sincs virág nélkül,

      Az én szivem soha sincs bánat nélkül;

      Az élőfát nagy szél éri, kitöri,

      Én szivemet bánat éri, megöli.

      Kerek a káposzta,

      Borul a levele,

      Búsul a kis leány,

      Hogy nincs szeretője.

      Hej, ne busulj, ne bánkódj,

      Ne is siránkozzál:

      Megsegít a jó Isten

      Csak jól imádkozzál!

      Két fa közül kisütött a holdvilág,

      Enyém vagy te, egyetlen egy gyöngyvirág

      Eszem azt a szépen szóló nyelvedet,

      Kivel sokszor csalogattál engemet!

      Megfájult a szivem a nagy bánatba,

      Hogy szeretlek, nem tehetek én róla;

      Bár tudnálak, édes rózsám feledni!

      Ne tudnálak oly igazán szeretni!

      Két út van előttem,

      Melyiken induljak?

      Két szép szeretőm van,

      Melyiktől